Mázli naplója
Az első randin Mázlival én fáradt és kicsit hisztis voltam. Csak annyira üdvözölt, amennyit szerinte az illem megkívánt, emlékszem azért a hideg, nedves orrocskájára. Az útvonalat (legalábbis akkor úgy éreztem), kötelességszerűen csinálta, vezetett, mert akkor ezt várták el tőle, aztán a búcsúnál sem volt különösebb közeledés.
Másodszor lakhelyem közelében, egy latyakos téli napon találkoztunk, akkor már sokkal jobb volt az eredmény. Meghívtam őt és kiképzőjét, Nyíriné Marcsit a lakásunkra, és akkor kezdődött a szerelem, az én részemről mindenképp.
Mázli csak az ideköltözését követő pár hét múlva „engedett fel” igazán, amikor egyik reggel felmászott az ölembe, azt hiszem, nála akkor jöhetett el az irántunk való elkötelezettség pillanata, addig előző gazdija után vágyakozott, de természetesen a látszólagos jókedvet fenntartva.
Értékelem Mázli alkalmazkodóképességét, nagyra becsülöm az „emberkölyök”, vagyis a kislányomhoz való kötődését. A szeretetet épp úgy falja, mint az ételt, bár az előbbit kamatostól viszonozza kézcsókkal meg kétkezes pacsikkal. Egy egész óvoda kedvence, a gyerkőcök nagy gyengéi, nekik sohasem tud ellenállni, legyen bármennyire fáradt, bár Mázli nem ismeri ezt a fogalmat, hogy „fáradtság”.
Egy reggeli sétánk alkalmával, mikor Titit, a kislányomat vittük az óvodába. Összefutottunk egy ovis társsal, és a lányom velük ment tovább, én meg vártam, hogy Mázli dolgát végeztével visszatér hozzám, ahogy mindig szokta, behívás nélkül. Vissza is jött egy másik anyuka kíséretében, aki közölte, hogy Mázli rendesen bekísérte a lányomat az oviba, még akkor is, ha én nem mentem vele.
A "Fogadj örökbe egy vakvezető kutyát!" programról itt olvashat: http://www.barathegyisegitokutya.hu/?item=34
